A modern emberek számára a telefon valódi „barát”, hiszen nemcsak hívásokat lehet vele lebonyolítani, hanem játékokat játszani, és még sok minden mást is csinálhatunk vele. Korábban azonban ez valami új és ismeretlen dolog volt a budapestiek számára. Csak amikor megkezdődött a város telefonizálása, kezdték az emberek értékelni e készülékek előnyeit – írja a budapestfuture.eu.
Kézi mechanizmusról automatikusra
1876-ban Alexander Bell szabadalmaztatta találmányát, a telefont. 1881-ben, amikor a kereslet hirtelen megnőtt iránta, Puskás Tivadar és Puskás Ferenc testvérek felszerelték az első telefonközpontot Budapesten.
Az automatikus telefonközpontot (ATC) 1889-ben az amerikai temetkezési vállalkozó, Almon Strowger szabadalmaztatta, Budapesten pedig 1928-tól működtek ilyen állomások. Ebben a fényben különösen érdekes, hogy 50 évvel ezelőtt a „Népszabadság” újságban azt írták, hogy az embereknek többé nem kell sorban állniuk és várniuk, amíg felszabadul a vonal, mivel a kézi vezérlésű telefonközpontokat megszüntetik. 1966-ra a magyar fővárosban még mindig 13 kézi telefonállomás működött, összesen 1500 előfizetővel.
Ezek az állomások lassúvá és rossz minőségűvé tették a telefonkapcsolatot. A helyi előfizetők például Rákoshegyen nem tudtak közvetlenül telefonálni egymásnak vagy a város más részeibe. Az állomás mindig elsőként válaszolt, ha persze éppen nem volt foglalt. Az előfizetők nem rendelkeztek telefonszámokkal, így egymást név szerint kérdezték, vagy meg kellett várniuk, hogy az operátor összekapcsolja őket a városi vonalon keresztül. Hasonlóképpen, a visszirányú kapcsolat létesítése is időigényes volt. Ez a rendszer inkább a postai szolgáltatásokhoz, mintsem a telefonáláshoz illett.
Az újságcikk azt is említette, hogy a kézi vezérlésű állomások megszüntetésével technikai változásokra kerül sor, és növekszik az áteresztőképesség is. A jelenlegi 1500 ügyfél helyett 2355-öt lehet majd kiszolgálni. Természetesen ez nem volt ingyenes, hiszen a modernizáció milliókba került.
Fontos megjegyezni, hogy abban az időben előfizetőnek lenni különleges státuszt jelentett: például egy lakás, ahol volt telefon, drágább volt, mint ahol nem. A telefon rossz minősége az akkori szocialista rendszerben „hiányként” lett megmagyarázva, de Magyarország ezen a téren lemaradt más szocialista országokhoz képest. A telekommunikációt irányító postahivatal nem volt szolgáltató vállalat, hanem állami szerv. Igazgatója miniszterhelyettesi rangot viselt, a telefon pedig nem szolgáltatás, hanem elsősorban az államigazgatás és a gazdaság irányításának eszköze volt.
Luxus a kiválasztottaknak
1980-ig a privát telefonhasználat bizonyos értelemben luxusnak számított. A vezetői osztály nem értette, miért jelent problémát a telefon hiánya. Az egyik magyarázat arra, hogy Magyarországon ez az ágazat miért volt elhanyagolt állapotban, az volt, hogy a hatóságok igyekeztek korlátozni és ellenőrizni a közvetlen kommunikációt a polgárok között.
Ennek következtében a budapestiek éveket (10-15 évet) vártak, hogy telefonkészüléket telepítsenek az otthonukba vagy lakásukba. Gyors szolgáltatást csak az orvosok, katonák, rendőrök kaptak. A telepítés után nagy díjat kellett fizetni a telefonálásért. Például 1974-ben a budapesti posta kevesebb mint 1 millió állomást szolgált ki az egész országban, míg 170 000 ember várta, hogy telefont kapjon. Emellett a város egyes részein nem volt elegendő kapacitás a vonalak kiépítéséhez, ezért 2-4 előfizető egy vonalhoz történő csatlakoztatása mindennapos volt.
1965-ben Budapesten 183 000 telefonállomás működött, 1985-re pedig 392 000. A város különböző kerületeiben található 244 000 lakásból mindössze 88 000 család rendelkezett telefonnal.
1990 elején, a kommunizmus bukása után, a legtöbb városlakó már rendelkezett vezetékes vagy mobiltelefonnal. Az alkalmazott újítások pedig jobb minőségűvé tették a kapcsolatot.
